,,Ne felejts"

,,Ne felejts”

Egy fiatal hölgy és egy férfi különös története. Barbara gyakorlatát a demens betegek gondozásával tölti. A lányt teljesen lenyűgözi ez a betegség és boldogan jár be az amúgy nyomasztó környezetbe. Mikor megnyílik, neki az egyik beteg hirtelen nem tudja, mi tévő legyen. Nem tudja eldönteni, hogy valós emlékekről mesél neki a bácsi vagy csak a fantázia szüleménye, esetleg egy újságcikkből vett információ, amit beillesztett a régi életébe? Ha kitaláció, akkor a férfi fia és lánya miért utasítják el Barbara közeledését? Mi fog történni akkor, ha az öreg Úr eltűnik az egyik éjszaka közepén? Vajon megszöktették, hogy a titok titok is maradjon vagy egy véletlen és egy ápoló gondatlanságának szüleménye? Egy történet egy lányról, egy idős férfiról és egy gyilkosság emlékéről.

        Mindenütt fehérség. Fehérek a falak, a padló a plafon az ágykeret, az ágyat körbevevő rács, a párna és a paplan alatt magzatpózba fekvő test is. Az egykor erős férfi most csonttá fogyott, mozgásképtelenné vált, tekintete üres volt és semmitmondóan a távolba meredt. Már rég nem élt az emberek által ismert világba. Megrekedt az emlékei közt és visszatért a magzati élet szintjére.

  

                                                        1.Emlék

Barbara kissé szorongva lépett be a Szakosított Szociális Otthonba, vagy, ahogy a hozzátartozók nevezik az SOS-be, ahol fél éves gyakorlatát kezdte meg. Barna haját a feje tetején fogta össze, arcát fekete-fehér tigrismintás szemüveg keretezte, kiemelve szépen ívelt járomcsontját. A reggeli fürdetésen, pelenkázáson és etetésen már túl voltak, és most a legtöbb beteg az étkezőbe üldögélt. Néma csend uralkodott, csak a TV hangja töltötte be a teret. Az egyik étkezőasztalnál szék csikordult és egy idős hölgy a terítőt kezdte el csipkedni, gyűrögetni, majd kiegyenesítgetni. Lassú, csoszogó járással megkerülte az asztalt és újrakezdte, egy másik pedig egész délelőtt a patikába indult kezébe egy köszöntő kártyával. Nem messze tőlük mintha a két idős úr beszélgetne, közben pedig csak elbeszéltek egymás mellett. Itt mind a 27-en a maguk emlékvilágába éltek. Barbi - kihasználva a pillanatnyi nyugalmat - leült Sanyi bá’ mellé, aki most is egy állatos műsort nézett.

 - Csókolom! - köszönt csilingelő hangon, keresve a szemkontaktust. Az idős Úr elmosolyodott, és a lány fele fordult érdeklődve.

 - A medve a kedvencem. Úgy tudnak harapni, hogy egyszerre meghalnak az áldozatok, mert megtalálják azt az eret, ami miatt az áldozat kivérzik. - imitálta a harapó mozdulatot ujjaival. - Olyan hatalmas, hogy akár a plafonig is felérne a feje, ha két lábra állna - mutogatott a plafon fele ráncos, májfoltos kezével.

 - Nekem a leopárd a kedvencem.

 - Anya volt itt tegnap. Alig ismertem meg. Csengettek, Margit – a főnővér - beengedte a látogatót és én nem is törődtem vele. Aztán megismertem a hangját, akkor is a medvék mentek a TVbe. Hátrafordultam és ott állt a boltív alatt. Nem hittem a szememnek. Anya nagyon beteg, medence gyulladása van, és most fekete a haja is.

- Csinos volt fekete hajjal?

 - Nagyon beteg, az is csoda, hogy ki tudott kelni az ágyból és eljött hozzám! - gyermeki mosoly jelent meg Sanyi bá’ arcán. Nagyon csinos volt, jobban áll neki a fekete, mint a fehér haj.

 - Miről beszélgettek?

 - A medve egy tökéletes gyilkos, türelmes, gyors és nagy. Azt mondta anya én is ilyen vagyok. Ő látott már engem vadászat közbe és meg is szidott, hogy sok koszt csináltam. Meg… meg azért is, mert hagytam odaszáradni a vért. Az alvadt vért nem lehet kiszedni a ruhából azt mondta. – Kicsit kirázta a hideg Barbit, ahogy a beszélgetés egyre bizarrabbá vált, de mosolya nem hervadt. – Jó lenne száz méterrel odébb lenni.

 - Miért, mi van ott?

- Hát az Ady tér. Onnan már könnyen hazatalálnék. A Thökölybe laktam régen… néztem a sok hülyét, akik estig várták a tömegbe a felvonulást. Na meg az a hangos zene, nagyon utáltam. Rossz, hogy ilyen közel vagyok és még is távol. Hiába mondtam, hogy nem én voltam, én nem lopok, az pitiáner dolog, azt csak a férgek csinálják. A férgek a táplálékláncban nagyon alul vannak…Nem szeretem a férgeket. Bár ha úgy vesszük, eltüntetik a szerves anyagot, - ekkor a huzat becsapta az egyik ajtót, mire összerezzent és remegés közben könnyek szöktek a szemébe.

 - Nyugodjon meg! - simított végig a vállán a lány.

– Nincs semmi baj. - Az öreg ekkor már visszamenekült a némaságba és a biztonságot nyújtó múltba. A délután hátralévő részében már meg sem szólalt, akárhogy is próbálták szóra bírni. A lány igen megkedvelte az idős urat. Észre sem vette szinte, hogy elment a nap és a többi beteggel csak az után foglalkozott, hogy Sanyi bácsit elvesztette. Tetszett neki az a titokzatosság, ami azokból az öreg, fakókék szemekből áradt. A távolba meredő tekintet és a ráncok közt meghúzódó hegek még inkább felkeltette az érdeklődését, és fantáziája elszabadult. Egész esete rémálmok közt hánykolódott, kis Jack Russel Terrierje – név szerint Raki - többször is felkeltette, de ez sem segített sokat. Reggel nyúzottan kászálódott ki az ágyból, lenyomta ébresztőóráját, és puszit nyomott az eb orrára. - Jó reggelt te idióta! - a kutyus erre farokcsóválva ugrálni kezdet, és összenyálazta gazdájának az arcát. Mondhatni ez olyan szertartás féle volt, amit minden reggel így, vagy úgy, de megismételtek.

– Öcskös kelééééés! - kurjantotta el magát fél hét tájékán, amire egy párnába folytott ,,már fenn vagyok” hang volt a válasz. Zoli hat évvel fiatalabb nővérénél, de már egy jókora fejjel magasabb volt nála. Szőkésbarna haja kócosan meredezett a fején, sötétbarna szemei alatt sötét karikák sorakoztak, de mit is vár az ember egy 14 éves sráctól? Elvégre a kamaszok sosem tudnak eleget pihenni. Barbi belebújt fekete sztreccs nadrágjába, fölé kapott egy barna félvállas pólót, nyakába akasztotta antik hatású lovas nyakláncát és felvette a cipőjét. Az előszobából visszanézve Rakit pillantotta meg, amint az a cipős szekrény mögül kíváncsian kukucskál. Fejét egy picit balra döntötte, lelógó füleit előre billentette és ,,na, most mi lesz?” fejet vágott sűrű remegés közepette.

- Ne remegj már! Mész sétálni - Lépett ki a szobájából Zoli, és lábával finoman meglökte a kutya farát, aki ekkor boldogan szalad lány gazdijához. Az ősz most sem volt kegyes az emberekhez. A patak menti futtatót sűrű ködfátyol rejtette el a gyakorlatlan szemek elől. Aki nem ismerte a tájat könnyen egy fába ütközhetett volna. Barbara szorosabbra húzta magán a kabátját és hagyta, hogy kis kedvence kifussa magát, mielőtt egész napra egyedül marad. A hideg mintha kimarta volna elméjéből a fáradtságot, és helyére izgatottságot ültetett volna. Egyre lelkesebben haladt a hazaúton, mert benn a szociban vártak rá a betegek. Imádta a beszélgetések kiszámíthatatlanságát. Az egész olyan volt, mint egy szerepjáték. Van egy ,,mester” aki a mi esetünkben a beteg. Ő éli újra a helyet egy általa meghatározott, megélt időpontban és betekintést enged másoknak. Ha belemész a játékba, akkor egyre érdekesebb tudás birtokába kerülhetsz, ha nem, vagy ha hibázol, némasággal jutalmaz. Hihetetlenül igénybe veszi az ember fantáziáját, hogy ő is azt lássa, amit a másik, hogy érezze a levegőben úszó illatokat és megértse a lényeget, kibogarássza mi lehet igaz és mi kitaláció. Felérve a második emeletre besietett a szobájába, felkapta válltáskáját, amiben benn pihent fehér tunikája, nadrágja és a munkapapucsa, ami folyton hozzáütődött a vízzel töltött üvegéhez, megadva a lépéseinek ritmusát. Az osztály egyetlen hosszú folyosója még félhomályban fogadta az érkezőket, csak pár idős ember lézengett még pizsamában. Ilyenkor az egész hely a helyenként lepergő sárga festékével, fehér csempéivel, vizelet és széklet szagával egy horrorfilm nyitójelenetéhez hasonlított. Belépve nagy levegőt vett, elhaladva az egyik szoba előtt két csonttá fogyott kéz nyúlt utána. Barbi szíve nagyot dobbant, a hölgy arca beesett, csontjai durván határolták arcát. Haja foltokban kihullott, ahogy a fogai is már csak a múltban léteztek.

 - Hallo, hallo! - mondta alig érthető, rekedt hangon.- Hallo, hallo! - Ő volt Gormáné, aki amióta ide került, bő 2 éve csak ezt a szót hajtogatja. Egy másik szobából fájdalmas sikoltás érkezett. Valószínűleg Kozmánét pelenkázzák és öltöztetik. Ilyenkor mindig nagyon érzékeny, és úgy csinál, mintha egy törékeny porcelán lenne, akihez hozzáérni se lehet.

 - Hé, kiscsaj! - kiabált ki Péter, az egyik ápoló - Öltözz át, és légyszi etesd meg Kozmánét, jó? Egy hete érkezett, nem lesz könnyű, de próbáld meg leültetni az étkezőbe, aztán lesz ami lesz.

 - A no meg a yes… - folytatta a Holtidő egyik dalának soraival. - Jaja, lesz ami lesz a no meg a yes, de téged érdekeljen, hogy ezzel mi lesz - mosolyodott el a férfi, és a fiatal újoncra kacsintott, amint elment mellette. Pár perccel később teljes harci felszerelésben kezdte meg az idős asszony terelgetését, ami lehetetlennek bizonyult.

 - Haza, haza, haza, haza! - ismételgette egyre vékonyabb hangon, mígnem a szavak sípoláshoz kezdtek hasonlítani.

 - Jöjjön velem kérem! - fogta könyörgőre, és próbálta ellenkező irányba fordítani az özvegyet. - Erre fele lakik. - erre monoton mozdulatokkal megfordult és vonakodva bár, de követni kezdte a lányt. Fehér bütykös ujjai elfehéredtek, annyira kapaszkodott a segítő kézbe. Az étkezőbe ott volt majdnem minden járó beteg, és ki-ki a saját tempójába eszegette a kefirt és a kenyeret. – Ide üljön, le pihenünk kicsit jó? - és finoman lenyomta egy szabad székre. Péter elismerő mosoly keretébe hozta a kefirbe áztatott kenyérdarabokat.

- Gratulálunk! Ön lehetőséget nyert Kozmáné etetésére. Kellemes időtöltést kívánok hozzá! - Jaj, de humoros kedvébe van valaki. Csak a végén röhögő görcsöt ne kapjak.

 - Ugyan, egy kicsit megerőltethetnéd magad és értékelhetnéd az erőfeszítésemet.

- Lehet, de a végén még meghúzom az izmaimat - átvette a tányért, ezzel lezárva a beszélgetést, és a páciense fele fordult.

 – Nézze Kozmáné eszünk egy kicsit - az öreg ráncos, színtelen szájhoz emelt egy kanálnyi ételt és két szó között beletolta a néni szájába. Ő – fogak híján - majszolgatni kezdte a falatot, majd újra rázendített. - Haza, haza, haza, haza… Gyere haza… haza… - ekkor egy következő falat landolt a szájába és így ment ez több, mint másfél órán keresztül, de nem az étel fogyott el akkor sem. Kozmáné megunta a dolgot, felállt az asztaltól felborítva a széket és faképnél hagyta a lányt. Barbi már majdnem utána indult, hogy visszaültesse a helyére, de Margit intett neki, hogy hagyja. A délelőtt folyamán a Nap összeszedte utolsó erejét és felmelegítette a levegőt. A főnővér egy pillanat alatt előtte termett, mosolya a füléig húzódott:

 - Sanyi bácsi sétálni szeretne, kikísérnéd kedves? Csak ide a kertbe egy fél órácskára.

 - Természetesen! Csak átveszem a cipőm meg felkapom a kabátom. – ezzel a lendülettel hátat fordított beszélgető partnerének, és szinte futva tette meg az öltözőig vezető utat. Ott rekordidő alatt cserélte le a cipőjét és kapta fel a kabátját. A bejárati ajtó előtt már ott ácsorgott a férfi. Kopaszodó fejét kalap takarta, hozzá illő barna vadászkabátjának zsebébe rejtette kezeit.

 - Szép jó napot Sanyi bá’! - csilingelte és válaszul egy fejbiccentést kapott. Elővette a zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, előre engedte az öreget, lifttel lementek a földszintre, ahol a mágneses belépőkártyával kinyitotta a kert fele nyíló ajtót. E közben egy szó se hagyta el a szájukat.

 - Anya ez gyönyörű. Mivel érdemeltem ki? - hallatszott a mámoros hang, ami Sanyi bácsihoz tartozott. – Honnan szerezted? Ez a bőr – úgy csinált mintha végigsimított volna valamin. – Miért nem mozog? Ugye csak benyugtatóztad? Már tudom, hogy mihez fogok vele kezdeni, csak előbb a helyére kell vinnem. – elindult, léptei még lassabbak voltak, és mintha nagy súlyt húzna maga után, olyan vontatottak is. Egyre szaporábban kezdte venni a levegőt. Barbarában felcsillant a kíváncsiság.

 - Segítsek? - kérdezte a férfitól, de ő rá se hederített. Egy közeli padnál álltak meg. Jobb középső, mutató és hüvelykujjával közrefogta a levegőt, másik kezével pedig minta valamit széjjelfeszítene. Ekkor egy pillanatra megdermedt és Barbira nézett: - Anya te mióta ülsz itt? - Csak most jöttem - ment bele a játékba - Mire készülsz? - Egy kis sósavat csöpögtetek a szemébe, hogy ne lássa az arcom. Imádom, mikor elsárgul tőle a szemfehérje, ahogy a szöveteket szétmarja a szer. - miközben cseppentő mozdulatokat végzett, a lányban felébredt a félelem. Végigfutott a hideg a hátán, és borzongni kezdett. Határozottan utálta most ezt a történetet, de véletlenül sem szakította volna félbe.

Eximius

Sziasztok!

Ez egy hosszabb történetnek ígérkezik, melynek főszereplője Amina egy 20 éves lány aki most lett eximius. Mit is jelent ez a szó? Ha elolvasod a prológust akkor megtudod. A történetben nyomon követhetjük a lány és társa Ákos szenvedéseit ahogy felveszik a harmadik világháború után megmaradt káosz elleni harcot társaikkal. Ahogy küzdenek a túlélésért, a megmaradt emberek életéért és azért, hogy megfejtsék a gyógymódot és közben felderítsék saját szüleiket, családjukat. Bármilyen tanácsot megfogadok amit tőletek kapok. Előre is köszönök mindent. Jó olvasást kíván: aNo

  ~*~

Minden azzal kezdődött,, hogy falakat emeltek az országok köré. Sok ember a történelemkönyvekben tanult és látott vasfüggönyhöz hasonlította az egész intézkedést. Ez a ,,függöny” viszont jóval nagyobb volt és modernebb, egészen az ország légteréig tartott.  Minden országnak saját érdeke volt, hogy minél erősebb, időállóbb építményt hozzanak létre ugyan is közeledett a harmadik világháború és nem tudhattuk kik lesznek ellenségeink és kik lesznek a szövetségeseink. A háború ideje alatt én még igen kicsi voltam, nem is fogtam fel sok mindent. Inkább csak a hatását érzem, pedig már eltelt 12 év. Nyolc éves koromba kerültem állami gondozás alá, mikor kiderült rólam, hogy tartalmazom azt a plusz gént. Ez miért lényeges? Azért, mert én nem tudom elkapni a cseppfertőzés útján terjedő fertőzést, amit az amerikai vagy az orosz hadi erők fejlesztettek ki. A hosszú kiképzés után szembe kell szállnunk a morbusok-kal és elpusztítsuk őket az erőnk segítségével.

 A nevem Amina és a mai nap lesz a nagy vizsgám ahol vagy elbukok és meghalok, vagy túlélem és beállhatok az eximiusok közé, akik tisztogatják országunkat. Akkor egy lehetnék a sok hős közül, akikre mindenki felnéz, és a csodát várja. Idegesen húzom magamra fekete testhez simuló pólómat, szűk szabású, fekete gatyómat, aminek szárát beletűrtem katonai bakancsomba. Hosszú barna hajamat szorosan lófarokba fogtam és még egyszer ellenőriztem annak feszességét.  Ekkor lépett be az ajtón a társam, Ákos. Napbarnított bőre alatt jól kidolgozott izmok bújtak meg, melyre most vörös izomtrikó feszült. Haja kétoldalt fel volt nyírva, felfedve a hosszú heget mely egészen a bal szemöldökéig húzódott. Dohánybarna tekintetében felerősödött az örült csillogás, arcán pedig ott ült csendes gyilkos mosolya. Végig mért, majd fél perc hezitálás után megszólalt:

-          Estére hideget mondanak nem ártana jobban felöltöznöd. – Hangjába ott csengett az apai gondoskodás, és az izgatottság keveréke. Egy idősek voltunk, majdhogynem együtt kerültünk be a képzésre és így történt, hogy ő lett a csapattársam, a testvérem, a második életem. A 12 év alatt mindent együtt kellett csinálnunk, meg kellett tanulnunk, hogy a társunk élete ugyan olyan fontos, mint a sajátunk. Ő az én hatodik érzékem, a második szempárom, és ha kell a fülem, a jobb és a bal kezem.

-         Te se öltöztél túl.- Jegyeztem meg hanyagul.

-  Igaz, de a kedvemért felvehetnéd a libafos színű kis kabátod. Nem halnál bele szerintem.

-        Persze, hogy egész úton azzal szekálj mi? – Vágtam hozzá játékosan a kezem ügyébe került fésűt. Arcán sejtelmes mosoly jelent meg majd egy vállrándítással elintézte a dolgot.

-        Mindenesetre én megmondtam- visszadobta a fésűt én pedig a szekrényembe raktam a ruháim tetejére. A szobánk elég sivár képet mutatott. A falak koszos fehér színét néha megtörte egy-egy penészfolt, az ablak töredezett üvegét teljesen befutotta a borostyán természetes redőnyt hozva létre. A fal mellett két ágy helyezkedett el és a hozzá tartozó félig törött komódszerűség. A kis fésülködő asztalt -ami három lécből állt tetején egy törött tükördarabbal- még Ákostól kaptam 18. születésnapomra. Azóta eltelt két év, és ha külsőleg fel is nőttünk belül még mind a ketten gyerekek maradtunk, de már nem sokáig. A mai éjszaka minden megváltozik.

Csendesen surrantunk végig a kivilágítatlan utakon, elfutva sok lerombolódott, indákkal körülfont ház között, melyeknek árnyékába még sötétebb volt. A felderítő csapatot Alex az egyik edző vezette, szorosan mellette társa, Oszkár futott, mögötte Lili és Rita, majd Ákos és én. Átlépve az infectio határát egy pillanatra megálltunk.

-          Eljött hát az ideje az utolsó próbának, most megmutathatjátok mit tanultatok a hosszú évek során és végre beléphettek az infectio területére. Ne feledjétek ez nem szimulátor, itt nincs újrakezdés és csodás feltámadás. Itt nem hibázhatok! Sok sikert, és ne felejtsétek itt a jövőtök, a hazánk jövője a tét. –Szólalt fel Alex. – Most két csoportra oszlunk. Rita és Lili ti mentek Oszkárral. Amina és Ákos ti gyertek velem. Napfelkeltekor itt fogunk találkozni, pontosan akkor mikor az első sugara megérinti a horizontot. Jó munkát!  Mindannyian egy rövidet tisztelegtünk és belevetettük magunkat a bűzös rengetegbe. A fák között cikázva mélyebbre merészkedtünk a fertőzöttek területén. Egyre nagyobb lett a feszültség, amit az izgalom és az adrenalin a háttérbe szorított. Összetéveszthetetlen rothadásszag csapta meg az orromat, majd hallani lehetett egy-egy halk halálsikolyt. Talpam alatt a föld puhává, csúszóssá vált. Lenézve megpillantottam, hogy döglödő, már mozgásképtelen morbusokon haladunk át. Testüket elfedték a fekélyek és váladékozó hólyagok, melyek csontig marták már a bőrt. Szemükből rég kihalt minden emberiség, helyükön üres szemgödrök meredeztek, kidagadó sárgászöld erekkel. Jobb oldalról a hold sápadt fényénél is fehérebb felületet pillantottam meg amint cikázva közelít felém. Aktiváltam rejtett tőrömet, a lény egy a földön heverő társáról elrugaszkodva, szörnyű sikító, hörgő hangon nekem ugrott, a tőr pedig mélyen az oldalába fúródott. Két erős kéz ragadta meg a fertőzött vállát és lerántotta rólam. Az oldalán lévő lyukból kibuggyant a sűrű alvadt vérrel keveredett sárgás-feketés folyadék. A bizsergés végigfutott testemen, meglendítettem bal karomat, mely könnyen utat tört magának a nyirkos bőrön át a porladozó szegycsonton keresztül a szívig. Zöldes fény tört utat magának kezemből a kamrába ahonnan végigfutott az artériákon, vénákon és kapillárisokon. Egy pillanatra a morbus ere, mint csillagképek ezrei világították be a testet, mely görcsösen tekergőzött. Végül a sovány alak ellazult és mozdulatlanná dermedt egy kicsavarodott pózba. Kihúztam a kezem, amiről a sárgás váladék úgy távozott, mint üvegről az esőcsepp. Rothadt hús szaga lengte be a teret, égett csont és szaru keverékével. A szemem könnybe lábadt, először nem tudtam eldönteni, hogy a szagtól vagy a gondolattól, hogy esetleg most öltem meg valamelyik elfeledett vérrokonom.

-        Szép csapat munka!- Csapta össze edzőnk a kezét kizökkentve mély gondolkodásomból. Egy pillanatra találkozott Ákossal a tekintetem. Egy diadalittas mosoly kíséretében nyújtotta pacsira a kezét. Büszkén kihúztam magam, elmosolyodva csaptam bele tenyerébe.

-         Ez király volt, de legközelebb én akarom elrohasztani!- Mondta megjátszott durcáskodással Áki. Az önfeledt örömünknek hamar vége szakadt. Az erdő viszonylagos csendjét egy lány éles sikolya zavarta fel. Gondolkodás nélkül megiramodtunk a hang irányába, szinte egyszerre mozdultunk minden lépésünk a másik tökéletes tükörképe volt. Az előbbi örömnek és büszkeségnek már nyoma se volt, helyét félelem vette át, mert amit hallottunk az semmi jóra nem engedett következtetni. Ekkor sandítottam csak Alexre, aki teljesen lesápadt, homlokán mély ráncokba húzódott össze két szemöldöke. Látszott rajta, hogy telepatikus gondolatokat próbál továbbítani Oszkárnak. Erre csak az olyan, emberek képesek akik több évtizedet töltenek egymás társaként, de most valamiért ez nem működött közöttük. Lehet, hogy Oszkár halott? Cikázott át az agyamba a gondolat. A válasz egyszer csak a szemem elé tárult. Úgy 15-18an lehetek különböző fázisba lévő morbusok, egyeseknek még megmaradt pár emberi vonásuk, de ettől még nem szabad elfelejtenem, hogy ugyan olyan szörnyek, mint a többi.Két széttépet testet vettek körül, Alex hangos üvöltéssel vetette a szörnyek közé magát és hosszú szablyájával kaszabolni kezdte a szörnyeket. Könyörtelenül tépte fel egyik mellkast a másik után. Mire az egyikből kihalt volna a fény kezével már a másik testbe járt. Hirtelen jött kábulatunkból felébredve segítségére siettünk. Fél pillantásból is fel tudtam mérni, hogy az egyik halott Oszkár a másik pedig Rita. Ebben az öldöklésben már nem volt semmi élvezet, semmi mámor vagy büszkeség. Még csak a sikerélményt se éreztem. Mindent belengett a jól ismert halál, hatalmába kerített a gyász és térdre csuklottam a gyorsan bomló tetemek felett a középpont fele fordulva a két testet bámulva. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek és már az sem érdekelt, hogy körülöttem még hány rettenet van életbe. Egy pillanatra mintha minden elcsendesült volna, csak Alex keserves zokogása hallatszott. Némán gyászoltunk mit sem törődve az eltűnt harmadik személlyel. A Nap első sugarai aranytakaróba fonták a smaragd színben csillogó két eximius testét és azok köddé váltak. Kicsivel távolabb látni lehetett, ahogy a harmadik lélek is elhagyja a földet. Órákba nyúló percek teltek el néma zokogásba. Sose ilyennek képzeltem el ezt a kihívást. Valahogy másnak hittem, azt hittem, hogy ez által hős, vagy Isten lehetek, de a valóság arcon ütött. Talán túl korán és túl aljas módon történt meg. Ákos lépett mellém megfogta a vállam és felhúzott.

-        Vissza kell indulnunk- suttogta- Segítenünk kell Alexet is. – A vizsgabiztosok már várnak ránk a határnál, így is túl sokat késlekedünk.- Némán bólintottam. Az Edzőnk nem ellenkezett, amikor nagy nehezen felsegítettük, de az út további részén csak lógott a karunkba, mint egy rongybaba.