Eximius

Sziasztok!

Ez egy hosszabb történetnek ígérkezik, melynek főszereplője Amina egy 20 éves lány aki most lett eximius. Mit is jelent ez a szó? Ha elolvasod a prológust akkor megtudod. A történetben nyomon követhetjük a lány és társa Ákos szenvedéseit ahogy felveszik a harmadik világháború után megmaradt káosz elleni harcot társaikkal. Ahogy küzdenek a túlélésért, a megmaradt emberek életéért és azért, hogy megfejtsék a gyógymódot és közben felderítsék saját szüleiket, családjukat. Bármilyen tanácsot megfogadok amit tőletek kapok. Előre is köszönök mindent. Jó olvasást kíván: aNo

  ~*~

Minden azzal kezdődött,, hogy falakat emeltek az országok köré. Sok ember a történelemkönyvekben tanult és látott vasfüggönyhöz hasonlította az egész intézkedést. Ez a ,,függöny” viszont jóval nagyobb volt és modernebb, egészen az ország légteréig tartott.  Minden országnak saját érdeke volt, hogy minél erősebb, időállóbb építményt hozzanak létre ugyan is közeledett a harmadik világháború és nem tudhattuk kik lesznek ellenségeink és kik lesznek a szövetségeseink. A háború ideje alatt én még igen kicsi voltam, nem is fogtam fel sok mindent. Inkább csak a hatását érzem, pedig már eltelt 12 év. Nyolc éves koromba kerültem állami gondozás alá, mikor kiderült rólam, hogy tartalmazom azt a plusz gént. Ez miért lényeges? Azért, mert én nem tudom elkapni a cseppfertőzés útján terjedő fertőzést, amit az amerikai vagy az orosz hadi erők fejlesztettek ki. A hosszú kiképzés után szembe kell szállnunk a morbusok-kal és elpusztítsuk őket az erőnk segítségével.

 A nevem Amina és a mai nap lesz a nagy vizsgám ahol vagy elbukok és meghalok, vagy túlélem és beállhatok az eximiusok közé, akik tisztogatják országunkat. Akkor egy lehetnék a sok hős közül, akikre mindenki felnéz, és a csodát várja. Idegesen húzom magamra fekete testhez simuló pólómat, szűk szabású, fekete gatyómat, aminek szárát beletűrtem katonai bakancsomba. Hosszú barna hajamat szorosan lófarokba fogtam és még egyszer ellenőriztem annak feszességét.  Ekkor lépett be az ajtón a társam, Ákos. Napbarnított bőre alatt jól kidolgozott izmok bújtak meg, melyre most vörös izomtrikó feszült. Haja kétoldalt fel volt nyírva, felfedve a hosszú heget mely egészen a bal szemöldökéig húzódott. Dohánybarna tekintetében felerősödött az örült csillogás, arcán pedig ott ült csendes gyilkos mosolya. Végig mért, majd fél perc hezitálás után megszólalt:

-          Estére hideget mondanak nem ártana jobban felöltöznöd. – Hangjába ott csengett az apai gondoskodás, és az izgatottság keveréke. Egy idősek voltunk, majdhogynem együtt kerültünk be a képzésre és így történt, hogy ő lett a csapattársam, a testvérem, a második életem. A 12 év alatt mindent együtt kellett csinálnunk, meg kellett tanulnunk, hogy a társunk élete ugyan olyan fontos, mint a sajátunk. Ő az én hatodik érzékem, a második szempárom, és ha kell a fülem, a jobb és a bal kezem.

-         Te se öltöztél túl.- Jegyeztem meg hanyagul.

-  Igaz, de a kedvemért felvehetnéd a libafos színű kis kabátod. Nem halnál bele szerintem.

-        Persze, hogy egész úton azzal szekálj mi? – Vágtam hozzá játékosan a kezem ügyébe került fésűt. Arcán sejtelmes mosoly jelent meg majd egy vállrándítással elintézte a dolgot.

-        Mindenesetre én megmondtam- visszadobta a fésűt én pedig a szekrényembe raktam a ruháim tetejére. A szobánk elég sivár képet mutatott. A falak koszos fehér színét néha megtörte egy-egy penészfolt, az ablak töredezett üvegét teljesen befutotta a borostyán természetes redőnyt hozva létre. A fal mellett két ágy helyezkedett el és a hozzá tartozó félig törött komódszerűség. A kis fésülködő asztalt -ami három lécből állt tetején egy törött tükördarabbal- még Ákostól kaptam 18. születésnapomra. Azóta eltelt két év, és ha külsőleg fel is nőttünk belül még mind a ketten gyerekek maradtunk, de már nem sokáig. A mai éjszaka minden megváltozik.

Csendesen surrantunk végig a kivilágítatlan utakon, elfutva sok lerombolódott, indákkal körülfont ház között, melyeknek árnyékába még sötétebb volt. A felderítő csapatot Alex az egyik edző vezette, szorosan mellette társa, Oszkár futott, mögötte Lili és Rita, majd Ákos és én. Átlépve az infectio határát egy pillanatra megálltunk.

-          Eljött hát az ideje az utolsó próbának, most megmutathatjátok mit tanultatok a hosszú évek során és végre beléphettek az infectio területére. Ne feledjétek ez nem szimulátor, itt nincs újrakezdés és csodás feltámadás. Itt nem hibázhatok! Sok sikert, és ne felejtsétek itt a jövőtök, a hazánk jövője a tét. –Szólalt fel Alex. – Most két csoportra oszlunk. Rita és Lili ti mentek Oszkárral. Amina és Ákos ti gyertek velem. Napfelkeltekor itt fogunk találkozni, pontosan akkor mikor az első sugara megérinti a horizontot. Jó munkát!  Mindannyian egy rövidet tisztelegtünk és belevetettük magunkat a bűzös rengetegbe. A fák között cikázva mélyebbre merészkedtünk a fertőzöttek területén. Egyre nagyobb lett a feszültség, amit az izgalom és az adrenalin a háttérbe szorított. Összetéveszthetetlen rothadásszag csapta meg az orromat, majd hallani lehetett egy-egy halk halálsikolyt. Talpam alatt a föld puhává, csúszóssá vált. Lenézve megpillantottam, hogy döglödő, már mozgásképtelen morbusokon haladunk át. Testüket elfedték a fekélyek és váladékozó hólyagok, melyek csontig marták már a bőrt. Szemükből rég kihalt minden emberiség, helyükön üres szemgödrök meredeztek, kidagadó sárgászöld erekkel. Jobb oldalról a hold sápadt fényénél is fehérebb felületet pillantottam meg amint cikázva közelít felém. Aktiváltam rejtett tőrömet, a lény egy a földön heverő társáról elrugaszkodva, szörnyű sikító, hörgő hangon nekem ugrott, a tőr pedig mélyen az oldalába fúródott. Két erős kéz ragadta meg a fertőzött vállát és lerántotta rólam. Az oldalán lévő lyukból kibuggyant a sűrű alvadt vérrel keveredett sárgás-feketés folyadék. A bizsergés végigfutott testemen, meglendítettem bal karomat, mely könnyen utat tört magának a nyirkos bőrön át a porladozó szegycsonton keresztül a szívig. Zöldes fény tört utat magának kezemből a kamrába ahonnan végigfutott az artériákon, vénákon és kapillárisokon. Egy pillanatra a morbus ere, mint csillagképek ezrei világították be a testet, mely görcsösen tekergőzött. Végül a sovány alak ellazult és mozdulatlanná dermedt egy kicsavarodott pózba. Kihúztam a kezem, amiről a sárgás váladék úgy távozott, mint üvegről az esőcsepp. Rothadt hús szaga lengte be a teret, égett csont és szaru keverékével. A szemem könnybe lábadt, először nem tudtam eldönteni, hogy a szagtól vagy a gondolattól, hogy esetleg most öltem meg valamelyik elfeledett vérrokonom.

-        Szép csapat munka!- Csapta össze edzőnk a kezét kizökkentve mély gondolkodásomból. Egy pillanatra találkozott Ákossal a tekintetem. Egy diadalittas mosoly kíséretében nyújtotta pacsira a kezét. Büszkén kihúztam magam, elmosolyodva csaptam bele tenyerébe.

-         Ez király volt, de legközelebb én akarom elrohasztani!- Mondta megjátszott durcáskodással Áki. Az önfeledt örömünknek hamar vége szakadt. Az erdő viszonylagos csendjét egy lány éles sikolya zavarta fel. Gondolkodás nélkül megiramodtunk a hang irányába, szinte egyszerre mozdultunk minden lépésünk a másik tökéletes tükörképe volt. Az előbbi örömnek és büszkeségnek már nyoma se volt, helyét félelem vette át, mert amit hallottunk az semmi jóra nem engedett következtetni. Ekkor sandítottam csak Alexre, aki teljesen lesápadt, homlokán mély ráncokba húzódott össze két szemöldöke. Látszott rajta, hogy telepatikus gondolatokat próbál továbbítani Oszkárnak. Erre csak az olyan, emberek képesek akik több évtizedet töltenek egymás társaként, de most valamiért ez nem működött közöttük. Lehet, hogy Oszkár halott? Cikázott át az agyamba a gondolat. A válasz egyszer csak a szemem elé tárult. Úgy 15-18an lehetek különböző fázisba lévő morbusok, egyeseknek még megmaradt pár emberi vonásuk, de ettől még nem szabad elfelejtenem, hogy ugyan olyan szörnyek, mint a többi.Két széttépet testet vettek körül, Alex hangos üvöltéssel vetette a szörnyek közé magát és hosszú szablyájával kaszabolni kezdte a szörnyeket. Könyörtelenül tépte fel egyik mellkast a másik után. Mire az egyikből kihalt volna a fény kezével már a másik testbe járt. Hirtelen jött kábulatunkból felébredve segítségére siettünk. Fél pillantásból is fel tudtam mérni, hogy az egyik halott Oszkár a másik pedig Rita. Ebben az öldöklésben már nem volt semmi élvezet, semmi mámor vagy büszkeség. Még csak a sikerélményt se éreztem. Mindent belengett a jól ismert halál, hatalmába kerített a gyász és térdre csuklottam a gyorsan bomló tetemek felett a középpont fele fordulva a két testet bámulva. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek és már az sem érdekelt, hogy körülöttem még hány rettenet van életbe. Egy pillanatra mintha minden elcsendesült volna, csak Alex keserves zokogása hallatszott. Némán gyászoltunk mit sem törődve az eltűnt harmadik személlyel. A Nap első sugarai aranytakaróba fonták a smaragd színben csillogó két eximius testét és azok köddé váltak. Kicsivel távolabb látni lehetett, ahogy a harmadik lélek is elhagyja a földet. Órákba nyúló percek teltek el néma zokogásba. Sose ilyennek képzeltem el ezt a kihívást. Valahogy másnak hittem, azt hittem, hogy ez által hős, vagy Isten lehetek, de a valóság arcon ütött. Talán túl korán és túl aljas módon történt meg. Ákos lépett mellém megfogta a vállam és felhúzott.

-        Vissza kell indulnunk- suttogta- Segítenünk kell Alexet is. – A vizsgabiztosok már várnak ránk a határnál, így is túl sokat késlekedünk.- Némán bólintottam. Az Edzőnk nem ellenkezett, amikor nagy nehezen felsegítettük, de az út további részén csak lógott a karunkba, mint egy rongybaba.