A ködbe boruló őszi világot a
telihold sápadt, szűrt fénye világítja be. A szél fütyörészve táncoltatja lombjukat
elhullatott öreg fákat. A közeli erdőben egy madár röppen fel az égbe, hogy
megkezdje esti szemléjét. Kirajzolódnak előtte a város kőből készült, piciny,
csendes házikói melyeknek ablakaik, mint lecsukott szemfedők zárják el a külvilágtól
a falai közt melegedő családokat, embereket. Egy közeli karám szélére leszállt
a repülő vándor, hogy megpihenjen. A lovak némán, egymáshoz közel állva
legelésznek, csak egy mén tartja magasra a fejét és mélyet szippant az
illatoktól dús levegőbe. A kis pihenő után újra a magasba emelkedik és
tovaszáll. A főutat követve eljut a parkig, átrepül a kovácsoltvas kerítés
felett és céltudatosan halad előre a közben figyeli a levelek zizegését. A park
közepén megpillant egy furcsa tárgyat, amit célba vesz. Ahogy közelebb ér egy
antik babakocsi rajzolódik ki előtte. A rozsda régen megette az egykor szépen
csillogó vas vázat, pedig valamikor mai nap folyamán felejthették ott. Az eddig
csendben alvó gyermek felsír a madár láttán és babáját messze hajítja. Egy
fiatal nő sétál éppen arra és megpillantja a babakocsit és a rajta ülő madarat.
Körbenéz, de nem lát senkit, felébrednek benne anyai ösztönei és a nemrégiben
elvesztett kisgyermekének a képe. Odasiet, a madár elröppen, a kislány arca
újra felvidul és kacagni kezd. Az asszony megsimogatja a pici pirospozsgás arcát,
aki erre felkacag. A szőke hajú, megtört mosolyú hölgy kiemeli a babakocsiból
takarostól a gyereket és örömmámorba úszik, ahogyan magához öleli. Szinte érzi,
ahogy a szívük egyszerre dobban és nem is sejti, hogy valami történik vele.
Teste elkezd sorvadni a kis kéz puha érintésétől, bőre ráncos lesz, arca
beesik, izmai szinte teljesen eltűnnek és térdre kényszerül. Riadt tekintettel
keresni kezdi, a csecsemőt miközben arcán még mindig mámoros mosoly ül, de
előtte már egy hosszú ballonkabátos férfi áll, fejébe húzott nagy kalappal és
kezébe egy sétapálcával. Egyet előre lép, csizmáján megcsendül, aranyból készül
sarkantyúja. Fehér bőrrel bevont kezével megérinti áldozatának állát, így
késztetve arra, hogy az a szemébe nézzen. A szél lesöpörte az úr fejéből a
kalapot, a lámpafény megvilágította fedetlen koponyáját és elveszett a szeme
helyén elhelyezkedő sötétségbe. Az asszonynak a szemében, mintha a felismerés
szikrája parázslott volna, de helyett csak megbűvölt mosollyal ennyit mondott:
-Édes gyermekem!- Nem érzett már
se hideget, se meleget, se fájdalmat. Egyszerűen csak hagyta, hogy porrá foszló
testét elfújja a szél és az idegen eltűnt.
A szél tovább fütyörészi most már
siralmasabb dalát, valahogy a fák tánca is lelassul és nem marad más a
történtek után, mint egy antik babakocsi a benne sírdogáló gyermekkel és a szélén
ülő varjú őrrel.

Szia!
VálaszTörlésHm. Tetszett a történeted, szépek a leírások, és én tényleg azt hittem, hogy szegény árva gyerek fekszik a kocsiban :D vhogy viszont az anyai ösztönös mondat furcsa lett, sztem jobb lett volna, ha helyette írsz 1-2 emléket.(szólj ha nem érted mire gondolok, de érdekelne).
További jó munkát!
Virág
Szia
TörlésKöszi a komit :D háát lehet, hogy jobb lett volna... Most örülök, hogy valakinek tetszett, mert lehet, hogy maga a téma miatt is, de sok hideget kaptam :D
Huh, maga a történet nekem nagyon tetszik, csak a megvalósításában volt egy-két apróbb baki, legközelebb figyelmesebben olvasd át. :)
VálaszTörlés