Madár látta ( Egyperces történet)

A ködbe boruló őszi világot a telihold sápadt, szűrt fénye világítja be. A szél fütyörészve táncoltatja lombjukat elhullatott öreg fákat. A közeli erdőben egy madár röppen fel az égbe, hogy megkezdje esti szemléjét. Kirajzolódnak előtte a város kőből készült, piciny, csendes házikói melyeknek ablakaik, mint lecsukott szemfedők zárják el a külvilágtól a falai közt melegedő családokat, embereket. Egy közeli karám szélére leszállt a repülő vándor, hogy megpihenjen. A lovak némán, egymáshoz közel állva legelésznek, csak egy mén tartja magasra a fejét és mélyet szippant az illatoktól dús levegőbe. A kis pihenő után újra a magasba emelkedik és tovaszáll. A főutat követve eljut a parkig, átrepül a kovácsoltvas kerítés felett és céltudatosan halad előre a közben figyeli a levelek zizegését. A park közepén megpillant egy furcsa tárgyat, amit célba vesz. Ahogy közelebb ér egy antik babakocsi rajzolódik ki előtte. A rozsda régen megette az egykor szépen csillogó vas vázat, pedig valamikor mai nap folyamán felejthették ott. Az eddig csendben alvó gyermek felsír a madár láttán és babáját messze hajítja. Egy fiatal nő sétál éppen arra és megpillantja a babakocsit és a rajta ülő madarat. Körbenéz, de nem lát senkit, felébrednek benne anyai ösztönei és a nemrégiben elvesztett kisgyermekének a képe. Odasiet, a madár elröppen, a kislány arca újra felvidul és kacagni kezd. Az asszony megsimogatja a pici pirospozsgás arcát, aki erre felkacag. A szőke hajú, megtört mosolyú hölgy kiemeli a babakocsiból takarostól a gyereket és örömmámorba úszik, ahogyan magához öleli. Szinte érzi, ahogy a szívük egyszerre dobban és nem is sejti, hogy valami történik vele. Teste elkezd sorvadni a kis kéz puha érintésétől, bőre ráncos lesz, arca beesik, izmai szinte teljesen eltűnnek és térdre kényszerül. Riadt tekintettel keresni kezdi, a csecsemőt miközben arcán még mindig mámoros mosoly ül, de előtte már egy hosszú ballonkabátos férfi áll, fejébe húzott nagy kalappal és kezébe egy sétapálcával. Egyet előre lép, csizmáján megcsendül, aranyból készül sarkantyúja. Fehér bőrrel bevont kezével megérinti áldozatának állát, így késztetve arra, hogy az a szemébe nézzen. A szél lesöpörte az úr fejéből a kalapot, a lámpafény megvilágította fedetlen koponyáját és elveszett a szeme helyén elhelyezkedő sötétségbe. Az asszonynak a szemében, mintha a felismerés szikrája parázslott volna, de helyett csak megbűvölt mosollyal ennyit mondott:

-Édes gyermekem!- Nem érzett már se hideget, se meleget, se fájdalmat. Egyszerűen csak hagyta, hogy porrá foszló testét elfújja a szél és az idegen eltűnt.

A szél tovább fütyörészi most már siralmasabb dalát, valahogy a fák tánca is lelassul és nem marad más a történtek után, mint egy antik babakocsi a benne sírdogáló gyermekkel és a  szélén ülő varjú őrrel.

(A kép a http://www.carasdesign.com/#!/FineArt  tulajdonát képezi)